Gyerekként menekültek, Fóton otthonra találtak

2016-03-11

Mindkét fiatalember a halál torkából menekült el a hazájából, majd tett meg gyötrelmes utat a Közel-Keleten és a Balkánon át, mígnem Magyarország végül kísérő nélküli kiskorúként a pártfogásába vette őket. „Túl veszélyes lenne, nem mehetünk haza” – mondják egybehangzóan.

Haseebullah, egy, az észak-afganisztáni Kunduzban élő jómódú földbirtokos fia, alig volt 15 éves, amikor végig kellett néznie, amint a tálibok megölték a nagybátyját és a fivérét. Ami pedig a kecskepásztorként felnőtt berber Hassant illeti, ő azért menekült el, mert már ki is szemelték, hogy ő lesz a következő áldozat a rokonai és egy másik környékbeli család közötti vérbosszú-láncban. Ma már mindketten 23 évesek, és olyanok, mintha testvérek lennének, akiknek közösen jutott az a nem szokványos sors, hogy Magyarországon találtak menedékre.

A két fiatalember története arról szól, hogy noha Magyarország szigorú és alapvetően korlátozó politikát követ a menekültekkel szemben, mégis akadnak néhányan, akik az országban maradnak, és ott új életet kezdenek. Egyúttal azt a felfogást megkérdőjelezi, amely szerint a család nélkül érkező fiatal muzulmán férfiak nem jelentenek mást, csakis gondot az európai társadalmaknak.

A magyar kormány, amely tavaly kerítést építtetett az ország Szerbiával és Horvátországgal közös határára, a lakosság körében meglévő félelmekre igyekszik rájátszani. Az UNHCR legutóbb akkor adott hangot aggodalmának, amikor a kormányzat múlt év végi médiakampánya azt sugallta, hogy a menekültek növelnék a terrorveszélyt. Az ENSZ menekültügyi szervezetének kifogásai azonban süket fülekre találtak Budapesten, mi több, a Magyarország által elindított politikai vonalat a jelek szerint a Cseh Köztársaság, Lengyelország és Szlovákia is mindinkább átveszi.

Orbán Viktor kormányfő a február elején Budapestre látogató lengyel kollégájával, Beata Szydlo miniszterelnök asszonnyal közös sajtótájékoztatóján, majd a Visegrádi Négyek prágai csúcstalálkozóján egyfajta „védelmi vonal” kiépítését sürgette a Balkánon és Közép-Európában, amely visszatartaná az Európa Unió felé igyekvő menekülteket és bevándorlókat.

A menekültválság tavalyi hullámával közel 400 ezer ember haladt át Magyarország területén, ám hiába adtak be közülük menedékkérelmet több mint 177 ezren, alig 500-an kaptak menekült státust. Mintegy ezren voltak az év elején őrizetben azért, mert szabálysértő módon lépték át a határt, őket minden bizonnyal kitoloncolják.

Haseebullah és Hassan szerencsések, amiért még az Európában menedéket kereső menekültek és bevándorlók elmúlt évi nagy hulláma előtt érkeztek. Mindkettejüknek megadatott, hogy befejezzék az iskolát, továbbtanuljanak, és beilleszkedjenek a magyar társadalomba.

Kőhajításnyira Budapesttől, Fóton, az egykori grófi birtokon működik a Károlyi István Gyermekközpont. Az intézmény a rendszerváltás előtt árva gyerekek százainak az otthona volt, ma pedig fizikailag vagy pszichésen sérült és ezért speciális nevelési igényű gyermekekről, valamint – immár negyedik esztendeje – a kísérő nélküli kiskorú menekültekről gondoskodik.

„Maximális függetlenséget biztosítunk nekik” – mondja Vámosi Péter, a gyermekközpontnak a már nagykorúvá vált, de még a tanulmányaikat folytató fiatalokért felelős utógondozói részlegének igazgatója. – „Bármikor állok a fiúk rendelkezésére, amikor csak szükségük van rám, de nem avatkozom bele a magánéletükbe.”

Az elmúlt négy évben mintegy 4000 kiskorú bevándorló fordult meg a központ falai között, közülük csak tavaly 2460. A legtöbbjük továbbutazik Ausztria és Németország felé, de az évek során hozzávetőleg 100 fiatal döntött úgy, hogy Magyarországon marad, köztük Haseebullah és Hassan is.

„Először Bicskén az ottani táborban sátrakban laktunk” – mondja Hassan. – „Aztán megérkeztünk ide, újra elkezdtünk iskolába járni, és volt két helyi tanár, aki nagyon sokat segített nekünk, hogy megtanuljunk magyarul. Ezeknek az embereknek a kedvessége miatt maradtam, a bátorításuk miatt, hogy tanuljunk, meg minden.” A tanárai támogatásának hála, Hassan ma fizioterapeutának tanul.

A villanyszerelőnek készülő Haseebullah még nagyobb mértékben integrálódott a magyar társadalomba: egy helyi lányt vett feleségül. Csak akkor felhősödik el a tekintete, amikor a szüleire terelődik a szó, akik ma is Afganisztánban élnek, de elvesztette velük a kapcsolatot. A szülei annak idején egy vagyont fizettek az embercsempészeknek, hogy őt Afganisztánon kívül biztonságba juttassák. „Örülnének, ha ma láthatnának engem” – mondja Haseebullah. „Azt akarták, hogy igazi életem legyen.”

Helen Womack, Fót