2012-06-20
BUDAPEST, 2012. június 21. (UNHCR) – Bár alig három éve él Magyarországon, a Szomáliából érkezett Tukale Hussein Muhyadin a Menekültek Világnapján, június 20-án az ENSZ Menekültügyi Főbiztossága (UNHCR) által rendezett kerekasztal-beszélgetésen arról számolt be, hogy a legjobb barátja máris egy magyar fiú. A családjával együtt éppen húsz esztendeje Afganisztánból jött Popal Abdul Qayum pedig ugyanott egyenesen azzal büszkélkedhetett, hogy magyarok egész sorával ápol közeli barátságot. Igaz, neki jókora előnye volt, hiszen azt megelőzően, hogy 1992-ben el kellett hagynia a hazáját, a nyolcvanas években Budapesten járt egyetemre, és amint Magyarországra ért, könnyen sikerült újra megtalálnia a korábbi évfolyamtársakat, ismerősöket.
Tukale és Popal azonban a szerencsés kivételek közé tartoznak. A világ menekültjeinek túlnyomó része ugyanis legföljebb álmodhat arról, hogy a sorsa valaha az övékéhez hasonlóan alakul. A megpróbáltatások többnyire nem érnek véget azzal, hogy az állandó életveszély vagy üldöztetés elől menekülve valaki maga mögött hagyja a hazáját, amely döntéssel vállalja a kockázatos és viszontagságos utazást az ismeretlenbe, hanem igen gyakran az integráció kihívásaival is meg kell küzdenie abban az országban, amely végül befogadta őt.
Nem véletlen, hogy a mintegy 2,6 millió afganisztáni menekült túlnyomó többsége a szomszédos Pakisztánban és Iránban talált magának menedéket, mely két ország összesen 2,5 millió menekültnek nyújt otthont. „A nyelvi és más kulturális közelség miatt sokkal könnyebb az életüket ebben a két országban újra kezdeni, ráadásul éppen a milliós létszám miatt szinte mindig akad egy már ott élő rokon vagy ismerős, aki az újonnan érkezetteken tud segíteni” – hangsúlyozta a kerekasztal-beszélgetésen Fekete Dániel, a Magyar Ökumenikus Segélyszervezet munkatársa, aki 2007-ben és 2008-ban másfél évet dolgozott Afganisztánban, azaz „testközelből” ismeri a térségbeli állapotokat.
Akik viszont csak hazájuktól sok ezer kilométerre találnak menedéket, gyakran szembesülnek azzal, hogy a számukra teljesen idegen kulturális közegben milyen embert próbáló feladat az érvényesülés. Miként a világban sokfelé, nyelvismeret és megfelelő szaktudás hiányában a többség Magyarországon is „csak alulfizetett állásokra tud jelentkezni. S így sem biztos, hogy talál munkát és megélhetést, még kevésbé lakást. Nem kevesen végzik hajléktalanként az utcán” – mutatott rá Szobolits Andrea, az UNHCR magyarországi szóvivője.
Mindezt Suha György Afrika-szakértő, Gambia tiszteletbeli főkonzulja is megerősítette. „A menekültek számára a legfőbb kihívás az idegen nyelv és az ismeretlen társadalmi közeg, de az időjárás is sokakat állít komoly próbatétel elé” – sorolta, mennyi nehézséggel kell a hazájuktól távolra került embereknek nap mint nap megküzdeniük.
Utóbbit a szomáliai Tukale is a saját bőrén tapasztalhatta meg: „Az első tél nagyon hideg volt, csúnyán meg is betegedtem”.
Ezzel együtt Popal és Tukale feltétlenül a szerencsések közül valók. Popalnak a családjával együtt maradéktalanul sikerült megkapaszkodnia új hazájában, és a 2009-ben 17 évesen egyedül érkezett, ma a fóti gyermekközpontban lakó és most érettségiző Tukalénak is megvan erre minden esélye.
„Magyarországon végeztem el az egyetemet, és miután 1986-ban hazamentem, otthon a kereskedelmi minisztériumban dolgoztam. Csakhogy jött a háború, és 1992-ben, amikor a mudzsahedek hatalomra kerültek, kénytelen voltam a feleségemmel és a gyerekeimmel együtt elhagyni az országot” – idézte fel a beszélgetés során Popal menekülésük történetét. A világ különböző válságövezeteit elhagyni kényszerülők többségétől eltérően a családnak volt útlevele, és szabályos oroszországi vízummal utaztak Moszkvába, majd onnan Ukrajnán keresztül végül Magyarországra. Akkor még Magyarországon nem született meg a menedékjogi törvény, így végül az UNHCR segítségével kaptak menekült státust. Közben Popal hamar megtalálta a volt csoporttársait és barátait, mi több, szinte azonnal lett munkája tolmácsként, és még egy kis saját vállalkozást is elindított.
Tukale más utat járt be. Édesapja meghalt, és édesanyja úgy döntött, biztonságban akarja tudni a legkisebb fiát, minél messzebb a háború dúlta, „veszélyes hely” Szomáliától. Eladták a család összes földjét, és ebből tudták megfizetni az embercsempészt, aki végül mindenfajta járművekkel Ukrajnáig eljuttatta Tukalét. Egyedül őt, a testvérei menekülésére már nem volt elég a pénz. Tukale gyalog tette meg az utat a határon át Magyarországra, ahol a rendőrök azonnal elfogták. Amikor 2009-ben megérkezett, a kísérő nélkül érkező kiskorúak még nem Fótra kerültek, így akkor még Tukalét is a bicskei menekült központba vitték. „Ott kezdtem tanulni magyarul. Nagyon nehéz, még mindig nehéz” – érzékeltette a szomáliai fiatalember, mekkora kihívás a nyelv elsajátítása a menekültek számára egy új és idegen országban.
Tukale az érettségi után szeretne továbbtanulni, kereskedelmi számviteli területre készül, és hosszú távon is Magyarországon képzeli el az életét. Arra a kérdésre, hogy ha Szomáliában egyszer béke lesz, haza akar-e majd menni, elgondolkodva annyit felelt: „Egyelőre nem tudom”.
Popal és felesége ugyanakkor húsz év után sem tettek le arról, hogy egyszer majd talán hazatérnek. Négy gyermekük helyzete azonban más. Amikor Magyarországra jöttek, a legidősebb hét éves volt, a legkisebb pedig öt hónapos. Mára felnőttek, dolgoznak, illetve a legifjabb most érettségizett. Ők már aligha vágynak vissza Afganisztánba. Sőt, a legkisebb már egy angliai egyetemre készül, informatikusnak akar tanulni. Édesapja mindazonáltal egyelőre bízik abban, hogy a tanulmányai végeztével visszatér majd Magyarországra.
Simon Ernő, Budapest
Megosztás Facebookon Megosztás Twitteren
