Bár a 9 éves Ruslan remekül érzi magát a budapesti iskolájában, nem minden ukrajnai menekült gyerek birkózik meg könnyen a kihívással, hogy az otthonától távol kénytelen folytatni a tanulmányait.
A szüleivel a kelet-ukrajnai Melitopolból Magyarországra menekült kilencéves Ruslan a tanárával, Eszterrel egy, az UNHCR partnere, az Ökumenikus Segélyszervezet által szervezett, és a Foundation Global Human Dignity munkatársai által megvalósított számítógépprogramozás foglalkozáson Budapesten. ©UNHCR/ Balla Zsolt
Hét Ukrajából érkezett menekült gyerek várja izgatottan a választ a Kahoot! kívzkérdésre Budapesten egy belvárosi közösségi központban: vajon mi lehet a programozástanáruk, Eszter kedvenc gyümölcse. Amikor végre kiderül, hogy a málna az, egyesek diadalmasan csapnak a levegőbe, míg mások csalódottan legyintenek. Az egyik kisfiú annyira elkeseredik, hogy rossz választ adott, hogy egyszer csak elpityeredik.
„A legtöbb ukrajnai gyerek, akivel dolgozunk, a végtelenségig perfekcionista önmagával szemben. Ennek alighanem az lehet oka, amin ezeknek a gyerekeknek keresztül kellett menniük, illetve az a lelki és érzelmi megpróbáltatás, ami azzal jár, hogy alkalmazkodniuk kell egy új élethez egy új országban távol az otthonuktól. Tökéletesen tisztában vagyunk az érzékenységükkel, és arra törekszünk, hogy csak pozitív élményeket adjunk nekik” – mondja Greskovics Eszter, a Foundation Global Human Dignity munkatársa. Ez az a civil szervezet, amely a számítógép-programozás foglalkozásokat tarja az Ökumenikus Segélyszervezet Ukrajnai Menekülteket Támogató Központjában.
Ruslan még a nyáron délelőttönként számítógépprogramozás foglalkozásokon vett részt, amelyek az Ökumenikus Segélyszervezet által ukrajnai menekült gyerekeknek szervezett nyári közösségi programnak voltak a részei keretében, és a tanév közbeni délutáni óráknak voltak a folytatása. ©UNHCR/Balla Zsolt
Ruslan Mustafaievnek, egy világítóan szőke, élénk 9 éves kisfiúnak semmi oka elszontyolodni. Eltalálta a málnát, és a többi kvízkérdés nagy részére is jól válaszolt.
Ruslan, most 47 esztendős édesanyja, Lyudmila és 50 éves édesapja, Sergii 2022 áprilisában menekültek el a kelet-ukrajnai Melitopolból. Magyarország felé vették az útjukat, mivel a fémfeldolgozó vállalat, ahol Sergii szintén Magyarországra, azon belül is Miskolcra költözött. Sergii ma ott dolgozik a cég egyik vezetőjeként.
Amikor Budapestre érkeztek, Lyudmila és Sergii megbeszélték, beírassák-e Ruslant magyar iskolába. A kisfiú ugyanis otthon, Melitopolban egy Ukrajnában kifejlesztett speciális fejlesztő oktatási program szerint tanult, ami tökéletes volt neki. Rövidesen azonban a szülők ráébredtek, hogy az ukrainai háború hosszú időre elhúzódik.
„Megvitattuk a férjemmel, mit tegyünk, és arra következtetésre jutottunk, hogy nincs azzal semmi baj, ha Ruslan egy magyar iskolába jár, éppen ellenkezőleg.”
„Megvitattuk a férjemmel, mit tegyünk, és arra következtetésre jutottunk, hogy nincs azzal semmi baj, ha Ruslan egy magyar iskolába jár, éppen ellenkezőleg. Úgy gondoltuk, hogy így legalább az ukrán, az orosz és az angol mellett, amit akkor már ismert, még egy nyelvet megtanul, ráadásul egy olyan különlegeset, mint a magyar. Ezzel csak még jobban fejlődik az elméje” – mondja Lyudmila.
A család először egy csepeli iskolába íratta be Ruslant, közel a lakóhelyükhöz. A szóban fogó iskola azonban nem tudott rugalmasan reagálni a kisfiú helyzetéből fakadó szükségleteire, sőt, arra kötelezték, hogy kezdje újra az első osztályt, hiába volt az már rég kevés neki. Miután addigra már remekül beszélt magyarul, Ruslan gond nélkül be tudott volna illeszkedni egy második osztályban is.
Végül a család az Ökumenikus Segélyszervezet egyik szociális munkásának a segítségével rátalált egy másik iskolára Óbudán, ahol az ott tanító tanárok tapasztalatból tudták, hogyan kezeljék a nem-magyar gyerekeket. Miután egy afféle felvételi elbeszélgetésen az iskolaigazgató kérésére Ruslan gond nélkül elszámolt húszig magyarul, majd még az után is magabiztosan folytatta a számolást, nyomban fölvették a második osztályba, ahol aztán egyenesen dicsérettel zárta a tanévet magyar nyelvből.
„Az iskolánk messze van attól a helytől, ahol lakunk, Ruslannak minden reggel 6 órakor kell felkelnie, és egy órát utazik velem, amíg odaérünk. Szeretnénk egy olyan albérletet találni, amelyik közelebb van a III. kerülethez, de már több mint egy éve nem találunk egyet sem, ami megfelelő lenne és meg is tudnák fizetni” – mondja Lyudmila.
Ezzel együtt Ruslan szereti az iskoláját, a tanárait és az osztálytársait, ahogyan út is befogadták és szeretik az iskolájában. „Imádom” – dicséri gyakran Lyudmilának a kisfiút az osztályfőnöke. Ruslan pedig mindenkivel jóban van: „Nincs egy legjobb barátom. Nekem minden gyerek a barátom.”
„Nincs egy legjobb barátom. Nekem minden gyerek a barátom.”
A magyar iskolájával párhuzamosan Ruslan az ukrán tananyagot is tanulja a volt melitopoli tanára segítségével internetes videókapcsolaton keresztül. Ahogy Lyudmila fogalmaz, akármit is hozzon az élet, azt szeretnék, ha Ruslan megőrizné az ukrán identitását, ismerné az ukrán kultúrát, irodalmat, nyelvet.
Miként arra egy, az UNHCR és számos partnerszervezete által a napokban közzétett jelentés is rámutatott, sok menekült család számára komoly dilemma, hogy beírassák-e a gyermeküket a befogadó országban egy helyi iskolába vagy folytassák csak az ukrán tananyagot online. Annál is inkább, mert az idősebb gyerekeknek jóval nagyobb próbatétel az átállás, ráadásul esetenként erőszakos iskolai zaklatásnak, bullyingnak is ki vannak téve. A nyelvi akadályok és az iskolai támogató programok hiánya számos befogadó országban nemritkán oda vezet, hogy sok gyereket, akik nem képesek megbirkózni a nehézségekkel, kivesznek az iskolából.
Ruslan a budapesti Gyermekvasúton egy az UNHCR partnere, az Ökumenikus Segélyszervezet nyári közösségi programja keretében szervezett kiránduláson. ©UNHCR/Balla Zsolt
Mindez egybecseng Uljana Knyahineckaja tapasztalataival, aki az Ökumenikus Segélyszervezet programszervezőjeként a menekült gyerekeknek szervezett nyári foglalkozásokat és az évközben i programok egy részét is felügyeli. „A kezdetektől kínáltunk magyarnyelv-tanfolyamokat felnőtt menekülteknek a Támogató Központunkban, hogy segítsük a beilleszkedésüket a helyi közösségbe. Ám a szülők egyre gyakrabban kérik tőlünk, hogy indítsunk magyarórákat a gyerekeiknek is, merthogy az segítené őket, hogy megküzdjenek az első időszak nehézségeivel, amikor elkezdenek egy magyar iskolába járni”.
Annak érdekében, hogy enyhítse a menekültléttel járó kihívásokat és elősegítse az érintettek minél zökkenőmentesebb magyarországi beilleszkedését, az UNHCR egyebek között a biztonságos közösségi terek létrehozásának a támogatásával is arra törekszik, hogy erősítse a menekült gyerekek jóllétét, nyelvtanfolyamokat tesz lehetővé, és lelkileg is támogatja a családokat abban, hogy mihamarabb hozzászokjanak a helyi körülményekhez. Ezek az erőfeszítések a Koreai Köztársaság nagyvonalú hozzájárulásának köszönhetően válhatnak valósággá, amely támogatás abban segít, hogy egy még befogadóbb és gondoskodóbb környezet jöhessen létre minden érintett számára.
Ruslan szerencsés. Az iskolájában minden adott, hogy támogassák az ott tanuló menekült gyerekeket. Angoltanára, Ködöböcz Olga egyben az ukrajnai menekült gyerekeket felzárkóztató iskolai programért is felel. Kárpátaljai magyarként személyes tapasztalatból tudja, milyen kihívásokkal néz szembe valaki, ha nem az anyanyelvén kell tanulnia. „Azt látjuk, hogy sok ukrán szülő fél a gondolattól, hogy mi lesz a gyermekével, ha elkezd magyar iskolába járni. Mindig mondom nekik, hogy nincs miért aggódniuk. A gyerekeknek, különösen a tíz év alattiaknak, általában maximum egy évre van szükségük, hogy behozzák a lemaradásukat a tananyagban és megtanulják a nyelvet” – mondja Ködöböcz Olga.
„A gyerekeknek, különösen a tíz év alattiaknak, általában maximum egy évre van szükségük, hogy behozzák a lemaradásukat a tananyagban és megtanulják a nyelvet.”
Tapasztalatai szerint az új iskola és nyelv egy új világot nyitnak meg az Ukrajnából érkezett menekült gyerekek előtt. Annál is inkább, mert az iskola számukra nem csupán az a hely, ahol tanulnak, hanem egy olyan környezet is, ahol közösségre és biztonságra lelhetnek, és ahol a gyerekek tovább gyógyulhatnak abból a traumából, amit az jelentett, hogy el kellett menekülniük az otthonukból. Egyúttal az ő jelenlétük a helyi diákokra is jó hatással van, hiszen sok újat tanulhatnak tanulhatnak az osztálytársaiktól, ami az ő fejlődésüket is segíti.
Hála nem utolsósorban az iskolájának, Ruslan lubickol a tanulásban. Miközben Lyudmilával beszélgetünk, Ruslan él a ritka lehetőséggel, hogy használhatja az anyukája okostelefonját. Amikor egy idő után Lyudmila kedvesen arra kéri, most már tegye le a telefont, természetesen tiltakozni kezd, ahogy szinte minden korabeli gyerek tenné. Aztán arról kezd magyarázni, hogy vannak bizonyos elemek, amelyek hiányoznak a periódusos rendszerből. Majd máris mutatja a telefonja képernyőjét, és kiderül, hogy nem valami internetes játékkal játszott – Mengyelejev periódusos rendszerét tanulmányozta.
Ruslan az édesanyjával, Lyudmilával a Szabadság híd előtt, Budapest belvárosában. ©UNHCR/Simon Ernő
Megosztás Facebookon Megosztás Twitteren
