Abouzar és a kisfia, Armin Iránból menekültek Magyarországra, és annak ellenére az országban maradtak, hogy 18 hónapon át tartották őket fogva a határon az egyik tranzit zónában. Egy friss színdarab segít megérteni, miért döntöttek így
A ma 12 éves Armin az édesapjával, Abouzar Soltanival Iránból menekült Magyarországra, ahol 553 napot – benne a kisfiú két születésnapját – töltötték fogságban a röszkei tranzit zónába zárva © UNHCR/Abouzar Soltani
Egy fém lakókonténerben, amelynek egyetlen apró ablaka egy szögesdrótra néz, Abouzar egy hal képét festegeti, miközben 12 éves fia, Armin mellette ül. Egyszer csak kopognak a falon, és egy őr azt kiáltja be nekik: „Miért nem mentek vissza Szerbiába? Miért nem mentek vissza Iránba?”
Szerencsére a helyszín nem a Magyarország déli határán lévő úgynevezett tranzit zóna, ahol Armin két születésnapját is fogságban ünnepelte, és ahol az édesapja azért készítette el a mobiltelefonján Hal (Fish) című kisfilmjét, hogy így próbálja tartani a lelket a kisfiában.
Az iráni menekült apa és fia ma már szabadon élnek Magyarországon, és egy, a menekültek tapasztalatairól szóló színdarabban játsszák önmagukat.
„Nagyon boldog vagyok, hogy ezen a színdarabon keresztül végre elmondhatjuk a magyaroknak a történetünket” – mondja a 39 éves amatőr képzőművész Abouzar, aki otthon Iránban egy kórház PR-menedzsereként dolgozott Isfahan városában.
Márpedig a történetük igazán rendkívüli.
Miután az Európai Unió Bírósága 2020 májusában törvénytelen fogva tartásnak minősítette azt, hogy Magyarország a déli határán lévő két tranzit zónában tartja a menedékkérőket, Abouzart és Armint egy nyitott menekült befogadó állomásra szállították át. Onnan ők is tovább utazhattak volna valamelyik másik országba, ahogyan a tranzit zónában korábban velük együtt fogva tartott többi menedékkérők közül sokan megtették. Csakhogy ők úgy döntöttek, Magyarországon maradnak, abban az országban, amely rácsok és szögesdrót mögé zárta őket, és arra kényszerítette őket, hogy úgy érezzék magukat – miként Abozar fogalmaz –, „mint hal az akváriumban”. Miért maradtak?
Ez volt az a kérdés, ami Boross Martint, a Kolónia című színdarab rendezőjét is megragadta. „Valami rejtélyes oknál fogva döntöttek úgy, hogy maradnak” – mondja Boross. A válaszért a közönségnek meg kell várnia a darab végét.
Az előadást a Stereo Akt színházi alkotócsoport állították „színpadra” az egykori kőbányai dohánygyár területén, amelynek épületei 1949 és 1966 között számtalan, a görögországi polgárháború elől Magyarországra érkezett menekültnek szolgáltak az otthonául. Az ország akkori kommunista kormánya tárt karokkal fogadta őket.
A Kolónia egybeszövi a görög menekültek, illetve Abouzar és Armin történetét, és a közönségre hagyja, hogy eldöntse, vannak-e párhuzamok a két történet között.
„A magyar társadalom romantikus nosztalgiával gondol vissza arra, ahogyan annak idején a görög menekülteket befogadtuk” – mondja Boross Martin. – „Az elmúlt időszakban viszont a menekülteket a tranzit zónákba zártuk”.
Abouzar Soltani kisfia, Armin 2019 tavaszán a magyar–szerb határon lévő röszkei tranzit zónában © UNHCR/Abouzar Soltani
Armin és az édesapja 2021 augusztusában kapták meg a menekült státust, és ma a baptista egyház támogatásával egy győri lakásban élnek © UNHCR/Balla Zsolt
Apa és fia úgy döntöttek, Magyarországon maradnak, főként a miatt a sok segítség miatt, amit magyar keresztényektől, a magyar Helsinki Bizottságtól és az UNHCR munkatársaitól kaptak © UNHCR/Balla Zsolt
A darab egyik első jelentében embercsempészek különböző tengeri és szárazföldi útvonalakat ajánlgatnak az Iránból vallási üldöztetés elől menekülni kényszerülő Abouzarnak. Ő erre a következő szavakkal fordul a közönséghez: „Rengeteget olvastam a lapokban arról, hogyan vesztek emberek a tengerbe, úgyhogy már Iránban eldöntöttem, mi szárazföldön megyünk.”
Az embercsempész ekkor közli vele, hogy Ausztriáig az út négy napig fog tartani. A valóságban heteken át voltak úton Törökországból, így jutottak el Szerbiába, ahol végül további két évet töltöttek arra várva, hogy jogszerűen beléphessenek Magyarországra.
Változik a szín. A magyar határon járunk, ahol a lábukkal dobogva nemzeti viseletbe öltözött néptáncosok énekelnek fenyegetően. Egy kántáló hivatalnokokból álló testület abszurd kérdések sorát teszi fel Abouzarnak, és minduntalan belefújnak egy-egy berregő sípba, amikor rosszul válaszol. Majd jön a következő helyszín, ahol az apával és a fiával együtt már a tranzit zóna 6 méterszer 2 méteres konténerében ülünk.
Nem sokkal az után, hogy 2018 decemberében beléptek Magyarországra, Abouzarék menedékkérelmét a hatóságok elutasították. Így Arminnal együtt a tranzit zóna egy emelt biztonságú részére vitték át mindkettőjüket, ahol onnantól kezdve rendszeresen arról győzködték őket, hogy vissza kellene menniük Szerbiába vagy Iránba. A kisfiúval mindvégig vele volt kedvenc Spongya Bob plüssfigurája, ami a színdarab közben is előkerül.
Abouzar azt mondja a közönséghez fordulva: „A magyar kormány a tranzit zónát tábornak hívta, pedig a valóságban börtön volt. Falak, kerítések, szögesdrót és rendőrük mindenütt. Sehol egy fűszál, sehol egy fa, csak kő, beton és fém.”
Összesen 553 napot töltöttek ott.
A színdarab folyamán azt látjuk, hogy Abouzar újabb és újabb ecsetvonásokat tesz hozzá a halat ábrázoló festményéhez. Az a három perces kisfilm, amit a tranzit zónában a mobiltelefonján forgatott, egy halról szól, amely végül eléri az óceánt. Ahogyan maga a film is megjárta a maga útját, és Budapesttől Pozsonyig számos filmfesztiválra eljutott.
A hal egyben Abouzar mély keresztény hitének is a jelképe. Egy ponton így szól a közönséghez: „A Biblia azt mondja, meg kell bocsátanod. Abban a pillanatban, amikor Jézust keresztre feszítik, e szavakat mondja: »Atyám, bocsáss meg nekik, mert nem tudják, mit cselekszenek!« Ma, amikor az utamra visszagondolok, ez a mondat jut eszembe.”
Abouzar felidézi, hogyan tették a szenvedései megértőbbé és toleránsabbá. „Minél nagyobb volt a ránk nehezedő nyomás, annál közelebb vitt bennünket másokhoz a tranzit zónában. Elkezdtem hálát érezni, hogy együtt élhetek afgánokkal, kurdokkal és irakiakkal, akikkel szemben korábban tele voltam előítéletekkel. Isten szemében mindannyian egyenlők vagyunk.”
A színdarab azzal zárul, hogy bejelentik a hírt: Abouzar és Armin megkapta a menekült státust, ők pedig csatlakoznak egy csapatnyi egykori görög menekült vidám körtáncához.
„Végre tudunk újra lélegezni”
Abouzar és Armin ma a baptista egyház támogatásával egy győri lakásban élnek, annak a befogadó állomásnak a közelében, ahova 2020 májusában a tranzit zónából vitték őket. A 12 éves Armin pedig iskolába jár.
Abouzar arról beszél, úgy érzi, mintha újjászületett volna. „Egy rendes szoba, rendes belmagassággal és ablakokkal. Amikor szabadon engedtek bennünket, kitártam a karjaimat, hogy érezzem a teret. Végre tudunk újra lélegezni.”
Ám még mindig ott a kérdés, miért döntöttek úgy, hogy maradnak mindazok után a gyötrelmes élmények után, amelyek Magyarországon érték őket.
Az egyik ok, mondja Abouzar, az a segítség volt, amit akkor kaptak, amikor lelkileg a legmélyebben voltak – magyar keresztényektől, civil szervezetektől, köztük a Magyar Helsinki Bizottságtól, és az ENSZ menekültügyi szervezete, az UNHCR szegedi irodájának munkatársaitól, akik nap mint nap ott voltak a tranzit zónában.
„Megmutatták nekünk, hogy Magyarországnak van egy másik arca is.”
S jóllehet a tranzit zóna másfél évet rabolt el a kisfia életéből, Abouzar hajlik arra, hogy úgy tekintsen az ott töltött időre, mint egyfajta megváltásra.
A cikkben megjelenő külső tartalmak nem feltétlenül tükrözik az UNHCR álláspontját.
Megosztás Facebookon Megosztás Twitteren
