Filippo Grandi, az ENSZ menekültügyi főbiztosa írása az ENSZ 1951. évi Menekültügyi Egyezményének 70. évfordulójára
Az ENSZ Menekültügyi Egyezményének aláírása Genfben 1951. július 28-án © UNHCR
Az 1951. évi Menekültügyi Egyezmény, amely az otthonukból elűzött embereket megillető nemzetközi védelem alapja, számtalan életet mentett meg. Ma, a megszületésének 70. évfordulóján a bírálói azt állítják, az Egyezmény egy letűnt korszak idejétmúlt terméke. Csakhogy, ha nem védjük meg és tartjuk tiszteletben, annak milliók fogják megfizetni az árát.
Alig akad a világnak olyan szeglete, amely az elmúlt hét évtizedben ne tapasztalta volna meg a földönfutóvá tett emberek menekülését, és ne szembesült volna az abból fakadó kihívásokkal. Az elmúlt év végén az otthonukból erőszakkal elűzöttek száma, beleértve a menekülteket és belső menekülteket egyaránt, elérte a 82,4 milliót – ez a szám az elmúlt egyetlen évtizedben több mint a kétszeresére nőtt.
Az, hogy az embereknek miért kellett elmenekülniük az otthonukból, és mindez milyen sebességgel és léptékekben történt, folyamatosan változott az idők során, ám a Menekültügyi Egyezmény mindig lépést tudott tartani ezekkel a változásokkal. A menedékjog elvének modern megtestesítője az elmúlt 70 évben számos más mérföldkőnek számító jogi eszközzel egészült ki – olyanokkal, amelyek megerősítették a nők, a gyermekek, a fogyatékkal élők, az LMBTIQ+ közösség és számtalan más ember jogait.
Az elmúlt hónapokban egyes kormányok holmi szűklátókörű és többnyire tévedéseken alapuló populizmussal kacérkodva, vagy egyenesen az által vezérelve, megpróbálták elutasítani az Egyezmény alapelveit. Csakhogy nincs probléma sem annak alapvetéseivel, sem a nyelvezetével. A problémát az jelenti, hogyan érhető el, hogy az országok világszerte mindenütt valóban betartsák azt.
Amikor 1956-ban 200 000 magyar kényszerült elmenekülni a hazájából, szinte mindegyiküket hónapokon belül befogadták más országok. Amikor jómagam elkezdtem humanitárius területen dolgozni – az 1980-as évek elején Thaiföldön –, több százezer menekültet telepítettek át Indokínából világszerte más országokba.
Manapság egyre ritkább ez a hozzáállás. Miközben a menekültek és a bevándorlók az életüket féltve továbbra is veszélyekkel teli, olykor pedig egyenesen végzetes utazásokra kényszerülnek sivatagokon, tengereken és hegyeken át, a nemzetközi közösségnek szemmel láthatóan nem képes összefogni, hogy tartós megoldásokat találjon ezeknek a kétségbeesett embereknek a megsegítésére.
S ami még ennél is rosszabb, azt látjuk, hogy számos ország megtagadja a menekültektől a menedékjogot, sőt, a területükön kívül „tárolják” őket, vagyis más országokra tolják át a menekültek védelméért viselt felelősséget. Márpedig, ha a világ leggazdagabb és legtöbb erőforrással rendelkező országai a menekültek érkezésére válaszul falakat építenek, határokat zárnak le és a visszaszorítják a tengereken érkezőket, mások miért ne követnék a példájukat? A menekültek közel 90 százaléka fejlődő vagy a legkevésbé fejlett országokban él. Mit kellene tenniük ezeknek az országoknak, amikor azt látják, hogy mások ilyen szinten semmibe veszik a menekültvédelem eszméjét?
„Azok a szerencsések, akik ma viszonylagos jólétben és stabilitásban élnek, még ők sem vehetik biztosra, hogy ez örökké így marad.”
Számos mód létezik az otthonukból erőszakkal elűzöttek számának csökkentésére. A konfliktusok felszámolása érdekében tett határozott fellépés, az emberi jogok védelme és tiszteletben tartása, a környezetpusztítással szembeni intézkedések – ezek mindegyike hatásos gyógyír lehetne, hiszen azokat az alapvető okokat célozzák, amelyek az embereket menekülésre kényszerítik.
Csakhogy hiányzik a politikai akarat az ilyesfajta megoldások megtalálására. A régóta fennálló konfliktusok tovább izzanak, miközben újak lobbannak lángra. Az éghajlatváltozás és a környezeti katasztrófák egyre gyakrabban kényszerítenek az otthonuk elhagyására embereket, ám az egyes országok továbbra is képtelenek megegyezni azokban a közös lépésekben, amelyekkel pedig csökkenthetnék a folyamatosan emelkedő hőmérsékleteket. Észak-Amerikában csak ezen a nyáron már hőséghullámok és futótüzek sora pusztított, miközben Közép-Európát és Kínát súlyos áradások sújtották. Mivel a bolygó egyre több területét érintik ezek a természeti szélsőségek, elkerülhetetlen, hogy a hatásukra emberek további milliói kényszerüljenek elmenekülni az otthonukból.
Azok a szerencsések, akik ma viszonylagos jólétben és stabilitásban élnek, még ők sem vehetik biztosra, hogy ez örökké így marad – a COVID-19 világjárvány ezt világosan megmutatta. Azok pedig, akik úgy gondolják, hogy a Menekültügyi Egyezmény jelentőségét vesztette vagy csupán egy, a múltból itt maradt nyűg, egy nap még hálásak lehetnek azért a védelemért, amelyet az Egyezmény tesz elérhetővé a számukra.
Mindazonáltal van miért optimistának lennünk. Az Egyezménynek ma 149 ország az aláírója, azaz ez a világ egyik legerősebben támogatott nemzetközi megállapodása. A nemzetközi jog sok más eszközéhez hasonlóan az Egyezmény az önzetlenség, az együttérzés és a szolidaritás közös értékeit tükrözi. Valahányszor menekültekhez, illetve az őket befogadó közösséghez látogatok, mindig elkötelezett emberekkel találkozom, akik bámulatos nagylelkűséggel ültetik át ezeket az értékeket a gyakorlatba.
Furcsának tűnhet, hogy valaki ennyire szenvedélyes egy ENSZ-szerződés iránt. Ám az 1951. évi Menekültügyi Egyezmény arra a vágyunkra és eltökéltségünkre emlékeztet minket, hogy szeretnénk egy jobb világot felépíteni. Az Egyezmény 70. évfordulója egy lehetőség, hogy újjáélesszük ezen eszmény iránti elköteleződésünket. Újítsuk meg ezt a fogadalmunkat, s ne megszegjük meg azt.
Megosztás Facebookon Megosztás Twitteren
