2008-01-01
Ljubljana, 2008. január 11. – „Nincs hová hazamennem. A gyerekeim is menekültek, szétszóródtak a világban. Próbálok vigyázni az egészségemre, és várom, hogy a napok elmúljanak,” – mondja Aisa asszony, egy idős bosnyák hölgy, aki tizenöt éve menekült Szlovéniába.
Összesen 74 idős korú bosnyák menekült él abban az intézményben, amelyet Maribor városa eredetileg újonnan érkezett menekültek ideiglenes elszállásolására hozott létre. Itt tartózkodásuk egy éve alatt a menekültek segítséget kapnak a beilleszkedéshez. Meg kell tanulniuk a szlovén nyelvet, szakmát kell tanulniuk, állást és lakást kell keresniük, hogy önállóan élhessenek.
Az itt lakó bosnyák menekültek azonban semmi ilyesmire nem számíthatnak. A szépen felújított aprócska otthonaikban, családtagok nélkül lakó idős emberek az Európában élő menekültek legproblémásabb csoportjához tartoznak. Noha mindent megkapnak, amire szükségük van, soha nem fognak tudni teljesen önellátóvá válni és beilleszkedni.
Drago Hausmeister, az otthon igazgatója elmagyarázza a probléma forrását: „Ezek az idős emberek egyedül maradtak. Közeli hozzátartozóik meghaltak a háborúban, vagy menekültként szétszóródtak a világban. – mondja Hausmeister. „Túl idősek ahhoz, hogy dolgozzanak, vagy jól megtanuljanak szlovénül. A napjaik azzal telnek, hogy elmennek az orvoshoz, tévét néznek, és kávéznak a szomszédaikkal.”
Az UNHCR tapasztalatai szerint az ehhez hasonló, különleges igényekkel rendelkező csoportok általában hátramaradnak a tömeges menekültvándorlások után. Míg a fiatal és középkorú menekültek sikerrel újrakezdik az életüket új hazájukban, a hatvan évnél idősebb menekültek erre már képtelenek.
„Az idős embereknek családi háttérre van szükségük ahhoz, hogy beilleszkedjenek. Enélkül általában unalom, magány és depresszió jellemzi a napjaikat,” – vélekedik Lloyd Dakin, az UNHCR budapesti regionális képviselője.
Idős korban az emberek általában csak akkor menekülnek el, ha tömeges menekültvándorlás következik be, és ha az egész családjuk menekülni kényszerül. Nagyon kevés idős menekült érkezik kelet-európába egyedül. Inkább a gyermekeikkel, unokáikkal együtt érkeznek. A lengyel menekültügyi statisztikák szerint az összes menedékkérőnek csupán 0,7 %-a idősebb hatvan évesnél.
Az UNHCR 2002-ben tette közzé a menekültek beilleszkedésével kapcsolatos állásfoglalását (a „Global Consultations on International Protection” nevű folyamathoz kapcsolódva). Ebben az integrációnak három egymással összefüggő tényezőjét sorolja fel: jogi eljárások, gazdasági folyamatok és szocio-kulturális környezet.
A beilleszkedés jogi feltételei adottak a Mariborban élő menekültek esetében, hiszen 2002-ben mindannyian végleges letelepedési engedélyt kaptak Szlovéniában.
Ami a gazdasági kérdéseket illeti, az önellátás nyilvánvalóan nem jöhet szóba az idős korú menekültek esetében. Sem a munkaerőpiacra nem lehet őket integrálni, sem azt nem lehet tőlük elvárni, hogy teremtsenek munkát a maguk számára, így ellátásuk a kormány feladata. Szlovéniában az állampolgárokéhoz hasonló szociális jutattásokra jogosultak. Azok, akik nem akarnak vagy nem tudnak főzni magukra, naponta háromszor kapnak ételt, ruháikról és egyéb igényeikről pedig a civil szervezetek gondoskodnak.
A társadalmi és kulturális beilleszkedés terén azonban az idős menekültek egyáltalán nem sikeresek. Túl idősek, vagy túl sok traumán mentek keresztül ahhoz, hogy képesek legyenek elsajátítani egy idegen nyelvet, és a nulláról újra felépíteni a kapcsolatrendszerüket. Így aztán legtöbbször a társadalom szélén, elszigetelve élnek.
A 84 éves Osman úr filozofikus módon jellemzi az idős menekültek helyzetét: „Sosem voltunk még jobban ennél rosszabb időkben.” Azt mondja, mindent megkap, amire szüksége van, csak az életét nem adhatja vissza senki. Szívesen mutat régi fényképeket a régi házáról, és a rokonairól, akik vele, feleségével és unokájával együtt elmenekültek a háború elől 1992-ben.
Osman úr felesége négy éve meghalt, így egyedül maradt unokájával, a ma húszéves Mersadával. Fiatal lányként Mersada könnyedén beillezskedett Szlovéniában. Tökéletesen beszél szlovénül, idegenforgalmi iskolában tanul, és arról álmodik, hogy egyszer majd kiköltözik a menekültszállásról és saját szállodát nyit.
Eközben nagyapja azzal tölti idejét a mindössze tizenkét négyzetméteres szobában, hogy régi szerkezeteket javítgat és olvas. Fájós lábai miatt nem tud elmenni otthonról. „Egész életemben szerettem sakkozni – mondja -, de itt sajnos nincs kivel játszanom, és nincs erőm ahhoz, hogy elmenjek a városi sakk-szakkörbe.”
A maribori menekültotthon légkörét egyrészt egyfajta depresszió, másrészt a hála jellemzi. „Hálásak vagyunk mindenért, amit kapunk, és azért, hogy itt biztonságban élhetünk.” – mondja a 71 esztendős Hajrija asszony, miközben kávét kortyolgat a szomszédjával. Hozzáteszi: régen több bosnyák is lakott itt, de mára a fiatalok kiköltöztek, az idősek közül pedig többen meghaltak.
Vidámabb pillanataikban az itt lakók szívesen mutogatnak egymásnak fényképeket vagy leveleket, amelyeket a Dániában, Kanadában vagy Szlovéniában sikeresen beilleszkedett rokonaiktól kaptak.
A beszélgetés azután gyorsan ismét az egészségügyi gondok felé kanyarodik, amely a kis közösség egyik kedvenc témája. Miközben fájós tagjaikról vagy a kezelőorvosukról beszélnek, sosem felejtik el hozzátenni, milyen jó dolguk van itt.
Írta: Melita H. SunjicUNHCR Regionális Képviselete, Budapest
Megosztás Facebookon Megosztás Twitteren
