2011-08-25
BUDAPEST, augusztus 25. (UNHCR) – „Ezt meg honnan szerezte” – hangzik legtöbbször a válasz, amikor Mariana humanitárius tartózkodási engedélyét és szürkefedeles hontalan útlevelét mutatja a munkaügyi központban, az egészségbiztosítási pénztárban, a bankban, boltokban, állásinterjún s bárhol máshol. „Egyszerűen senki sem érti, mi az, hogy hontalan”, mondja az 56 éves, egykor szovjet állampolgár Mariana.
Mariana és fia azon első négy ember közé tartozik, akit a magyar hatóságok hontalanként ismertek el, mintegy négy évvel ezelőtt. Hontalanként egy sor szociális ellátásra és szolgáltatásra lenne jogosult, dokumentumai azonban még ma, négy évvel később is legtöbbször olyan tanácstalanságot váltanak ki az azokat kézbe vevő számára, hogy a mindennapi élet és ügyintézés Mariana számára valóságos küzdelem.
Magyarország azon kevés ország egyike, amely saját, ún. hontalanság-meghatározási eljárást dolgozott ki olyan személyek hontalanként történő elismerésére, akik egyetlen országnak sem állampolgárai. Magyarország csatlakozott a Hontalanok helyzetére vonatkozó 1954.évi és a Hontalanság csökkentéséről szóló 1961. évi nemzetközi egyezményhez is. Az ENSZ Menekültügyi Főbiztossága – a ma világszerte mintegy 12 millió embert sújtó hontalanság leküzdését célzó kampánya keretében – más kormányokat is arra ösztönöz, kövesse Magyarország példáját, s csatlakozzon a két Hontalanság-egyezményhez.
A ma Oroszországhoz tartozó Nyizsnij Novgorodban született Mariana 1991-ben érkezett Magyarországra diplomata férjével és két fiukkal, szovjet állampolgárként, alig néhány hónappal a Szovjetunió felbomlása előtt. Az unió szétesését követően férjét az Ukrán Nagykövetségre helyezték át, Mariana szovjet útlevelébe egy ukrán pecsétet kapott, s tovább használta azt, még egy teljes évtizedig.
Miután első házassága véget ért, Mariana 1998-ban férjhez ment egy magyar férfihoz, s tovább élt Budapesten anélkül, hogy tudta volna, a már nem létező Szovjetuniótól kapott állampolgárságát hivatalosan is oroszra kellene „váltania”. Így 2002-ben, amikor magyar férje halálát követően letelepedési engedélyt kért, azzal szembesült, hogy talán nem is orosz állampolgár. Bonyolult, több évig húzódó, s három országon átívelő procedúrát követően pedig megtudta, valójában semelyik országnak sem az állampolgára. „Nagyon lassan ment – emlékszik vissza –, egy egyszerű „nem” válaszra három évet kellett várnom az orosz követségtől”.
Az orosz „nem”, amely azt jelentette, Mariana nem orosz állampolgár azonban bizonyította, Mariana hontalan, s így a magyar hatóságoknak hontalanként kell elismerniük.
Mariana örül, hogy a kérdés rendeződött, a papír önmagában azonban kevés: a hontalanság kérdését még ma is olyan mértékű ismerethiány övezi Magyarországon, amely minden egyes nap kihívások sora elé állítja.
„Munkát találni a legnehezebb, olyat, amely legális és meg is lehet belőle élni” – mondja. Mariana otthon térképészként dolgozott, itt azonban hosszú évek óta csak apróbb takarítási munkákra számíthat, barátoknál, ismerősöknél, hogy a napi betevőt biztosítani tudja. „A legtöbb munkaadónak fogalma sincs, mi az, hogy hontalan, s nem hiszi el, hogy a hontalanoknak nem kell munkavállalási engedély” – idézi fel hosszú évek óta tartó álláskeresését.
A hivatalokban is legtöbbször tanácstalanság fogadja, az egyik ügyintéző ezt, a másik azt mondja,meséli. „Hátratipegnek, megvitatják a kollégájukkal, mi legyen „a hontalan nővel az ablaknál”, aztán visszajönnek, és mindig valami új szabállyal állnak elő” – sóhajt fel.
Egy másik nehézség Mariana számára, hogy az első kiállításkor három évre kapott humanitárius tartózkodási engedélye most már csak egy-egy évre érvényes, így azt minden évben újítania kell. „Ez a tartózkodási engedély így, ebben a formában semmiben nem segít, még a hontalan útlevéllel együtt sem” – mondja.
Dr. Ambrus Ágnes, az ENSZ Menekültügyi Főbiztosságának jogásza szerint pontosan meg kellene határozni, mire jogosultak a hontalanok Magyarországon, s erről tájékoztatni kellene a hontalan státuszt elnyerőket és a szélesebb társadalmat.
„A különböző jogszabályok tartalmaznak ugyan apró szabálytöredékeket, azonban nem egyértelmű, mihez és hogyan férhetnek hozzá az idehaza hontalanként elismertek” – magyarázza Ambrus. „Emellett, az is sokat segítene, ha a hontalanok elismerést követően szociális támogatást kapnának, a mihamarabbi integráció elősegítése érdekében” – teszi hozzá.
„Magyarország valóban úttörő jelentőségű lépést tett, amikor létrehozta saját hontalanság-meghatározási eljárását. További intézkedésekre van azonban szükség azért, hogy a hontalan emberek számára lehetővé tegyük az állampolgárság elnyerését” – véli a Menekültügyi Főbiztosság jogásza. A magyar állampolgárságot szerző hontalanok száma elenyésző: az elmúlt négy év alatt a 71 elismert hontalan közül mindössze kilencen váltak állampolgárrá.
Mariana szeretné, ha hontalansága véget érne, s állampolgárságot szerezhetne abban az országban,ahol közel húsz éve él, s ahol gyermekeit felnevelte. Egyelőre azonban a 22-es csapdájában érzi magát: amíg nem talál hosszú távú munkát, s nem tud biztos és tartós lakóhelyet felmutatni, addig nem tudja bizonyítani, hogy lakóhelye és megélhetése Magyarországon biztosított – így a magyar állampolgárságra nincs esélye.
„Én nem akartam hontalan lenni, úgy szívott ez be engem, mint egy porszívó. De ki akarok ebből kerülni, mert most akárhová megyek, sehová sem tartozom, tulajdonképpen senki vagyok”– fogalmaz Mariana.
Hegedűs Éva, Budapest
Megosztás Facebookon Megosztás Twitteren
