Egy afgán szakácsinas megtalálta a receptet, hogyan boldoguljon Magyarországon

BUDAPEST, 2014. november 14. (UNHCR) – Hat évvel ezelőtt Zia Karimi csupán egy kamasz fiú volt Pakisztánban, akinek darabokra hullott az élete, miután a családjával elmenekült Afganisztánból az ottani üldöztetés és erőszak elől. Ma szakácsnak tanul Budapesten, ahol az egyik neves szálloda konyháján gyakornokoskodik, saját családja van, és határozott elképzelése a jövőjéről.

 A makulátlan szállodai konyhában, még mielőtt a hotel étterme kinyitna, Zia a kollégáinak készít ebédet. A mindig vidám és jó humorú fiatalembert kedvelik a kollégái, akik egyúttal az elhivatottságáért, a tanulni vágyásáért, a fáradhatatlanságáért és a munkamoráljáért is nagyra becsülik őt. Remekül beilleszkedett.

„Szeretek Ziával dolgozni, mindig olyan kedves hozzám” – mondja az egyik fiatal kolléganője. A főnöke pedig úgy véli, a fiatalember „ügyes és keményen tud dolgozni, úgyhogy minden esélye megvan arra, hogy jó szakács váljék belőle”. A 21 éves Zia egy vendéglátóipari iskolában tanul, a szállodában a gyakorlati időszakát tölti, ahol ő az első menekült tanítvány.

A hazara népcsoporthoz tartozó fiatalember, aki ma már szinte magyarként tekint önmagára, nagy utat tett meg rövid idő alatt. Egy Kabultól mintegy egy órányi autóútra lévő kis faluban nőtt fel. Legeltette az állataikat, és egy helyi madraszában, azaz egy vallási iskolában tanult.

Hat évvel ezelőtt azonban, amikor Zia 15 éves volt, a falujukat tálib fegyveresek támadták meg. „Visszatértünk a hegyekből az állatokkal, és láttuk, hogy az otthonainak fölött sűrű fekete füstfelhő gomolyog. A falut megtámadták és kirabolták, az apámat és az egyik öcsémet pedig súlyosan megsebesítették” – idézi fel. – „Menekülnünk kellett.”

A család a szomszédos Pakisztánban talált menedékre, Ziát azonban, mint a legidősebb fiút, nem sokkal később előre küldték Európába. Gyerekként, kísérő nélkül vágott neki a veszélyekkel teli útnak, amely Iránon, Törökországon, Görögországon és Szerbián át vezetett végül Magyarországig, egy országig, amelyről akkoriban jószerivel semmit sem tudott.

Úgy döntött, menedékjogot kér. „Végtelenül kimerült voltam, és tele félelemmel. Itt viszont az emberek törődtek velem, adtak enni, és tanulhattam is. Afgánként nagyon nehéz volt az életem, ezért hát úgy döntöttem, legalább részben magyarrá válok” – magyarázza, mi tartotta az országban.

Zia előbb a nyelvet tanulta meg, aztán pedig szakmát szeretett volna, és a szakács mesterségre esett a válsztása. Az idén ösztöndíjat is kapott, és most egy hetet az osztályteremben ül, egy hetet pedig a szálloda konyháján tölt, hogy a gyakorlati tudását tökéletesítse.

A szálloda igazgatója eleinte aggódott, hogy nehéz lesz leküzdeni a nyelvi akadályt. „Ez az aggodalmam azonban hamar elszállt. Jobban beszéli a nyelvet, mint számos itt született ember.”

Miután a karrier-elképzelései sínre kerültek, Zia elérkezettnek látta az időt, hogy barátnőt keressen magának. Frissen szerzett magyar tudása jól jött akkor is, amikor Juliannát, a barátnőjét megismerte. Egy szórakozóhelyen találkoztak, egymásba szerettek, összeköltöztek, és ma már egy 15 hónapos kisgyermek boldog szülei. Zia bolondul a kisfiáért, és csak úgy emlegeti: Made in Hungary. „Korábban szívesen jártam el munka után a barátokkal, de ennek vége. Mostanában alig várom, hogy rohanhassak haza.”

A háromfős család Zia barátnőjének a szüleinél lakik, mintegy 30 kilométerre Budapesttől, hiszen a havi 18 ezer forintos ösztöndíja, a neki járó 30 ezer forintos állami támogatás, valamint a kisfia után kapott 36 ezer forint nem sok mindenre elég. Így ma az is nagy segítség, hogy amelyik héten a hotelban van gyakorlaton, ott kap enni.

Ezért is szeretné Zia azonnal megnyitni a saját gyorsétkezdéjét, amint befejezi a tanulmányait. Az étlapon jól ismert magyar fogások is szerepelnek majd.

Saját maga nagy családban nőtt fel ugyan, de új hazájában egy kisebb családot szeretne. „Ma ez az otthonom. Itt az emberek befogadtak, és azóta is jók hozzám.”

Linder Bálint, Budapest