2015-02-13
HARKIV, 2015. február 13. (UNHCR) – Egy szobában, amelyben szinte a mennyezetig állnak halomban a különféle ruhadarabok, egy ősz szakállas és lófarkas férfi télikabátokat próbál. Az ötvenes évei elején járó, építészmérnök és grafikus végzettségű Gennagyijnak égető szüksége van meleg holmira, miután sikerült elmenekülnie a kelet-ukrajnai Luhanszk városából, és pusztán azokban a nyári ruhadarabokban érkezett meg a fagyos Harkivba, amelyeket akkor viselt, amikor tavaly augusztusban hosszú hetekre foglyul ejtették.
„Nincs semmilyen meleg ruhám, egyáltalán semmi a télre” – mondja, miközben a felesége, Antonyina fölsegít rá egy kabátot. „Még ezt a vékony dzsekit is, ami most rajtam van, ezt is a barátaink adták kölcsön, akik nagylelkűen befogadtak bennünket itt Harkivban a lakásukba” – teszi hozzá.
Gennagyij megpróbáltatásai, mint felidézi, akkor kezdődtek, amikor a kormányellenes erők megvádolták, hogy a kelet-ukrajnai harcok egyik fő hadszínteréhez, Luhanszkhoz közeli faluban, ahol élt, élelmet és vizet adott az ukrán katonáknak. Azt gyanítja, az egyik szomszédja árulta be őt.
Ami ez után következett, az maga a rémálom. Egy sötét pincehelyiségben tartották fogva 45 napon keresztül, meséli Gennagyij, ahol rendszeresen megverték és kínozták. Elvesztette két fogát, és több bordája is eltörött. „Mindenre tisztán emlékszem, mintha még most is abban a pincében lennék. Még mindig nem vagyok önmagam. A feleségem azt mondja, minden éjjel kiabálok álmomban.”
Végül egy fogolycsere keretében kiszabadult, majd pillanatnyi habozás és késedelem nélkül elmenekült Luhanszkból. Harkivban már várta Antonyina, aki korábban ügyészként dolgozott Luhanszkban, ám rögtön Gennagyij elfogása után elmenekült. Mire Gennagyij odaért, az idő már jócskán téliesre fordult, és a házaspárnak nem volt pénze, hogy téli ruhákat vegyen, még egy sem, amennyiből egy télikabátra futotta volna.
Így Gennagyij és Antonyina egyik első útja a Sztancija Harkiv nevű helyi civil szervezet belvárosi segélyközpontjába vezetett, ahol az ott dolgozó önkéntesek szinte elvesznek az oda beérkező adomány ruha halmok között. A harcok elől Harkivba menekült emberek a központban ruhát, ennivalót, sőt játékokat és egyéb gyermekholmikat kaphatnak, s miközben ők a szűk helyiségben összezsúfolódva válogatnak, egymás után érkeznek az önzetlen helyiek, akik zsákszám cipelik át a tömegen az újabb és újabb adományokat.
A magánszemélyek a hideg ukrajnai télben kulcsszerepet játszanak az országszerte immár 1 milliónál is több belső menekültről való gondoskodásban. „Az emberek itt egyszerűen csodálatra méltóak” – hangsúlyozza Oldrich Andrysek, az ENSZ Menekültügyi Főbiztossága ukrajnai képviselője.
Az UNHCR a maga részéről 41,5 millió dollárt szeretne összegyűjteni arra, hogy az idén ebből az összegből segíteni tudjon az otthonukból menekülésre kényszerült ukrajnaiaknak, ám az érintettek azt szeretnék, ha a kormányzat is többet tenne a megsegítésük érdekében. „Az ukránok megnyitják az otthonaikat, nem hagyják, hogy emberek fagyjanak meg az utcán” – érzékelteti az ukrajnai helyzetet Andrysek.
Ám a kelet-ukrajnai harcok elől elmenekült emberek nem csupán a hidegtől szenvednek. Arra is panaszkodnak, hogy nem jutnak munkához, sőt, olykor hátrányos megkülönböztetés éri őket a munkaadók részéről, akik egy-egy állás esetében előnyben részesítik velük szemben a helyieket.
Vlagyimir tavaly augusztus vége óta él a Trojanda nevű nyári üdülőben a kelet-ukrajnai Szvjatogorszk városka mellett egy erdő közepén. A hely nem alkalmas téli szállásnak, hiszen sosem az volt a célja.
Igaz, otthon, Donyeckben – az elmúlt időszak talán leghevesebb kelet-ukrajnai harcainak színhelyén – korábban építészmérnökként dolgozott, most örül, hogy hetente kétszer önkéntesként kisegíthet az üdülő konyháján. „Többször is jártam a szvjatogorszki munkaközvetítő központban. Csakhogy ez egy kisváros, alig 6 ezer lakossal. Még a helyieknek sincs itt elég munkalehetőség” – mondja Vlagyimir.
Ami a három diplomával is rendelkező Gennagyijt illeti, a képzettsége és a tapasztalata a világ legtöbb szegletében remek állást biztosítana neki. De nem a mai Kelet-Ukrajnában. Egyetlen dolgot tud csak biztosan a jövőjével kapcsolatban, mégpedig azt, hogy soha többé nem akar visszatérni a számára immár rettenetes emlékű Luhanszkba.
Antonyina segítségével végül sikerül találni egy megfelelő télikabátot. Miután szerető gondoskodással egyik darabot a másik után segítette fel a férjére, Antonyina végül egynél megállapodik: „Ez jó lesz. Ez megfelel. Vigyük el.” Igazság szerint a kabát ujja kicsit hosszú, de manapság Gennagyij és Antonyina nem engedhetik meg, hogy válogatósak legyenek.
Simon Ernő, Harkiv, Ukrajna
Megosztás Facebookon Megosztás Twitteren
