A családi beszélgetés az apró konyhában a Budapest belvárosában található bangladesi étterem fölött sokkal inkább hasonlít egy ENSZ-tanácskozásra, mintsem rokonok közötti párbeszédre.
©UNHCR/Zs.Palyi
„Vendég jött. Szaladj le, és vedd föl a rendelést” – fordul a 17 éves Lutfa az öccséhez, Kalamhoz görögül. Az édesanyjuk, Begum, akiről az étterem is kapta a nevét, az anyanyelvükön, bengáliul szól a férjéhez, miközben a finomabbnál finomabb fogásokat készíti. A gyerekekhez viszont már urdu nyelven intézi a szavait. A 15 éves Kalam pedig kötelességtudóan magyarra fordítja a vendégeknek ezt a bábeli zűrzavart.
A család közel húsz éven át vándorolt biztonságot keresve keresztül a fél világon. Ennek köszönhető az az irigylésre méltó könnyedség, ahogyan minden gond nélkül oda-vissza váltogatnak vagy féltucatnyi nyelv között.
„Nagyon boldogok vagyunk, hogy Magyarországon élhetünk” – mondja az apa, Moshahid Ali. – „Itt biztonságban vagyunk, és az emberek is nagyon kedvesek. Annyi év menekülés és országról országra vándorlás után itt akarunk maradni. Ezért nyitottuk meg az éttermünket.”
Az étterem Moshahid és Begum részéről egyszerre befektetés a jövőbe és a hála kifejezése is, most, hogy két évtizedes odüsszeiájuk végre véget ért. Magyarországon 2013 októberében kapták meg a menekült státust , majd mintegy 15 hónappal később a budapesti Akácfa utcában megnyitották a Begum All Modina éttermet. Barátoktól kaptak kölcsön, hogy a helyet megnyithassák, s minden fillér kiadást kétszer is meggondolnak. Ennek köszönhető többek között az is, hogy benne ragadtak az aprócska étterem hibás elnevezésében, miután a cégtábla tervezője hibásan írta le az igazi „Al Modina” nevet.
Meglehet, a családi vállalkozás csak lassan pörög föl, a magyarországi életük tele van jó élményekkel.
„Itt járhatok normálisan iskolába, szemben Athénnal itt nem kell félnem, hogy a rendőrök megvernek vagy valaki megkésel az utcán” – mondja Kalam, némi bepillantást engedve mindazokba a megpróbáltatásokba, amelyekben a családnak a Magyarországig vezető útja során része volt.
A csupa energia, minden közösségben hihetetlen könnyen oldódó és folyton mosolygó Kalam a legfiatalabb a 46 éves Moshahid és a 41 éves Begum három gyermeke közül. Begum nyolcadik hónapos terhes volt éppen Ferdousszal, a legidősebb gyermekükkel, amikor a férjével el kellett menekülniük Bangladesből, miután Moshahid édesapja és sok más rokonuk egy politikai konfliktus áldozatául esett. Ferdous, Lutfa és Kalam már Pakisztánban születtek, ahol a család – egy rövid indiai kitérő után – négy évet élt.
Ez a négy esztendő az oka, hogy Moshahid és Begum miért urdu nyelven – Pakisztán hivatalos nyelvén – beszélnek a gyermekeikkel.
Csakhogy a család ismét azt érezte, hogy nincsenek biztonságban, így továbbmenekültek Iránba. Ott azonban csöbörből vödörbe kerültek, és folytatták az útjukat Törökországba. Majd Görögország következett. Az ott töltött kilenc év végre némi biztonságot és stabilitást hozott az életükbe – és megajándékozta a gyerekeket azzal a nyelvvel, amelyen a legkényelmesebben kommunikálnak egymással, miközben nagyszerűen beszélnek angolul és magyarul is.
Athénban Begum, jóllehet soha nem volt módja megtanulni sem írni, sem olvasni, egyszerre három helyen is dolgozott takarítónőként – egy bankban, egy gyárban és egy éjszakai szórakozóhelyen. Ám a család még így is alig tudott megélni. Így végül ismét útnak eredtek, és 2013 februárjában megérkeztek Magyarországra.
A 18 éves Ferdous, aki Kalamnál jóval csendesebb és visszafogottabb, azt meséli, Athénban olyan tehetségesen focizott, hogy több jó nevű futball klub emberei is odamentek hozzá az utcán, hogy a csapatukba hívják játszani. Az édesanyja azonban nem akarta, hogy Ferdous mindent kockára tegyen egy bizonytalan sportkarrierért. Így a fiú futball helyett kötelességtudóan munkába állt egy helyi élelmiszerboltban.
Ma pedig Ferdous, sok egyéb feladata mellett, a szüleivel tart, hogy segítsen nekik, amikor azok egy pakisztáni bevándorló belvárosi boltjában fűszereket, basmati rizst és halal húst vásárolnak – minden egyes tételt kétszer is meggondolva – az étterem konyhájára.
„Félre kell tennem az álmaimat” – mondja Ferdous. – „Dolgoznom kell,és segítenem a szüleimet az étteremben. Dolgoznom és tanulnom kell, nincs időm a futballra.”
Ám közel húsz, szüntelen félelemben leélt és állandó vándorlással töltött év után az, hogy Magyarországon végre menedékjogot kaptak, vadonatúj távlatokat nyitott a család előtt.
„Először kaptunk menekült státust, amióta magunk mögött hagytuk Bangladest” – mondja Kalam választékos és szinte akcentus nélküli magyarsággal. – „Hihetetlen érzés. Nemrég osztálykirándulásra mentünk Bécsbe, és fantasztikus volt, hogy útlevéllel utazhattam egyik országból a másikba, mint egy átlagos turista.”
Simon Ernő, Budapest
Megosztás Facebookon Megosztás Twitteren
