VÁMOSSZABADI, 2015. március 30. (UNHCR) – A szálfa termetű, kisportolt Nadzsib* a vámosszabadi befogadó állomás edzőtermében ülve idézi fel a borzalmas történetet, hogyan csapott le a feleségére a hatósági önkény az Iráni Iszlám Köztársaságban. Egyedül a sport iránti szenvedélye az, mondja a férfi, ami segít neki legyőzni a fájdalmat, és […]
VÁMOSSZABADI, 2015. március 30. (UNHCR) – A szálfa termetű, kisportolt Nadzsib* a vámosszabadi befogadó állomás edzőtermében ülve idézi fel a borzalmas történetet, hogyan csapott le a feleségére a hatósági önkény az Iráni Iszlám Köztársaságban. Egyedül a sport iránti szenvedélye az, mondja a férfi, ami segít neki legyőzni a fájdalmat, és a hazájától messzire űzve is erősnek maradni a felesége és a 6 éves kisfiuk érdekében.
„Gyakran sírok egy jót, amikor reggelente futni megyek” – vallja meg Nadzsib. – „Olyankor talál kiutat a lelkemből az elmúlt hónapok minden kínja. Mire visszaérek, ismét megtalálom a belső békémet, ismét tudok mosolyogni a fiamra és a feleségemre, és el tudom kezdeni az új napot.”
Nadzsib és a családja már két hónapja élnek a Vámosszabadi határában működő befogadó állomáson. Az egykori építőanyag-kereskedő tavaly szeptemberben döntötte el, hogy elmenekülnek Iránból, miután az ország rettegett erkölcsrendőrsége letartóztatta a feleségét, amiért az nem az előírt módon viselte a fejkendőjét, a hidzsábot. A párjára, Alishra* megkorbácsolás, börtön és tetemes összegű büntetés várt.
A négy nap alatt, amit az asszony rácsok mögött töltött, „brutálisan megverték” – mondja Najib alig hallható hangon. S azt gyanítja, hogy Alish – aki elnézést kér, mondván, nincs abban a lelkiállapotban, hogy idegenekkel beszéljen – valami sokkal rosszabbat is elszenvedhetett.
„Nem tudom, mit tettek még vele, amíg a börtönben volt” – folytatja Nadzsib. – „Ő egy szót sem akar elárulni többet. Azt viszont látom, hogy teljesen össze van törve, alig eszik vagy alszik, és nem beszél senkivel. Mindent elkövetek, hogy begyógyítsam a sebeit, de ez kevés, professzionális segítségre van szükségünk.”
Addig is Nadzsib legalább a saját feszültségét levezeti a befogadó állomás jól felszerelt edzőtermében. Sőt, a sportszenvedélyétől hajtva önkéntes alapon még a menedékkérő társait is edzeni kezdte. A létesítményben élő és az ügye elbírálására váró 160 menedékkérő közül mára tízen használják rendszeresen az edzőtermet.
„Ha az embereknek nincs lehetőségük elfoglalni magukat, unatkozni fognak, és feszültek lesznek. Ezért mondom minden újonnan érkezőknek, hogy járjanak edzeni. Megmutatom nekik, hogy kell használni a gépeket, nehogy megsérüljenek, vagy kárt tegyenek az eszközökben” – magyarázza.
Nadzsib egész életében sportember volt. Mester szintet ért el a japán harcművészetben, az aikidóban, de megszállott futó és erőemelő is. A sport fegyelemre és kitartásra szoktatta, mondja, ám semmilyen edzés nem tudta felkészíteni arra a sokkra, amit a felesége hirtelen eltűnése okozott.
Amikor Alish tavaly augusztusban egy este nem tért haza a teheráni lakásukba, Nadzsib már a legrosszabbra gondolt. Végighívta az összes kórházat, de hiába. „A kisfiam sírt, én pedig kétségbeesett és tanácstalan voltam” – emlékszik vissza.
Két álmatlanul töltött éjszaka után egy barát vetette föl, hogy Alisht esetleg a Baszidzs, az iráni erkölcsrendőrség tartóztatta le. Nadzsib valahogyan elintézte, hogy a feleségét végül kiengedjék, de az asszony rettenetes állapotban volt. Egy ügyvéd pedig figyelmeztette őket, hogy Alisht valószínűleg istenkáromlással fogják megvádolni, és ha elítélik, súlyos ítélet várhat rá.
„Attól a pillanattól kezdve csak arra tudtam gondolni, hogyan szökjünk meg ebből a rémálomból. Mint férj és apa azért élek, hogy gondját viseljem a szeretteimnek” – érzékelteti kétségbeesett elszántságát a férfi. Könnyű volt meghozni a döntést, hogy elhagyják a hazájukat, még akkor is, amikor kiderült, hogy embercsempészektől kell segítséget kérniük.
A csempész volt az, aki a család útját megszervezte Törökországon keresztül egészen Európáig, és ő választotta ki Magyarországot is a számukra, mint végcélt. Nadzsib bevallja, mindaddig semmit sem tudtak az országról, ahol most az új életüket talán el kell kezdeniük – ha megkapják a menekült státust.
„Meghívó nélkül jöttünk ide, eddig mégis mindenki kedves volt itt hozzánk” – mondja. Majd az edzőteremben körbepillantva hozzáteszi: „Ha sikerül megtanulnom a nyelvet, megleszünk valahogy. Lehetnék például fitneszedző.”
Mint megjegyzi, van valami különleges, amit kínálhat: „Tudja, a sport képes a testet és a lelket egyaránt meggyógyítani. Ha nekem segít, talán másoknak is segíthet itt azok közül, akik még többet szenvedtek, és még szörnyűbb dolgokon mentek keresztül Szíriában vagy Afrikában. Aki idejön, és edz velem, kap valami kis extra energiát, ami segíthet neki abban, hogy vigye tovább az életét.”
Linder Bálint, Vámosszabadi
* A neveket a történet szereplőinek biztonsága érdekében megváltoztattuk.
Megosztás Facebookon Megosztás Twitteren
