BUDAPEST, 2015. július 14. (UNHCR) – Alkonyodik, mire az önkéntesek megérkeznek a budapesti Rákóczi térre. Meleg ételt és friss vizet cipelnek – mindkettő létfontosságú azoknak a fáradt és éhes menekült családoknak, akikkel a téren találkoznak. A kisebb gyerekek először szégyenlősen elbújnak, nem merik elfogadni a feléjük nyújtott tányérokat és kanalakat. […]
©UNHCR/Andras D. Hajdu
BUDAPEST, 2015. július 14. (UNHCR) – Alkonyodik, mire az önkéntesek megérkeznek a budapesti Rákóczi térre. Meleg ételt és friss vizet cipelnek – mindkettő létfontosságú azoknak a fáradt és éhes menekült családoknak, akikkel a téren találkoznak. A kisebb gyerekek először szégyenlősen elbújnak, nem merik elfogadni a feléjük nyújtott tányérokat és kanalakat. Ám amikor a szüleik bátorítani próbálják őket, előbb-utóbb megjelenik a mosoly az arcukon, és örömmel veszik el az ennivalót.
„Finom” – bólint egy fiatal afgán anyuka, aki szemmel láthatóan nagyon hálás a tál vegetáriánus ételért a Ramadan szent hónapja alatt kötelező egész napos hosszú böjtölés után.
Alig három perc alatt a Rákóczi térre szánt ötven adag máris gazdára talál, a többit az önkéntesek nemsokára viszik tovább a Blaha Lujza térre.
„Egyszerűen nem ülhettünk ölbe tett kézzel, tétlenül nézve, hogy asszonyok és gyerekek szenvednek.”
Magyarországon az idén eddig hozzávetőleg 75 ezer ember kért menedékjogot, és a ma érkezők mintegy 80 százaléka olyan konfliktusok sújtotta országokból indul útnak, mint Szíria. Sok menedékkérő család ma Budapest utcáit rója, valami nyugodt helyet keresve, ahol kissé megpihenhetnek. Egy részük a számára kijelölt magyarországi befogadó állomásra igyekszik – mások arra készülnek, hogy továbbutazzanak Nyugat-Európába.
A ma esti csoport a Rákóczi téren a végletekig kimerültnek és elveszettnek tűnik.
„Mi csak túlélni akarunk” – mondja a volt építőmunkás Afsar, aki négy kicsi lány édesapja. A lányaival együtt Afganisztánból érkeztek Magyarországra, a veszélyekkel teli utazás három hónapig tartott, és minden megtakarított pénzüket felemésztette. Az elmúlt időszakban már csak üres kenyéren éltek, így hát Afsar nagyon hálás a meleg ételért. „Jó ideje nem történt hasonlóan jó dolog velünk. Nem tudom, kik ezek a fiatal lányok és fiúk, de nagyon jó emberek, az biztos.”
Az ennivalót a Food not Bombs nevű, lelkes fiatal magyar önkéntesekből álló csoport tagjai főzték és vitték el a menedékkérőknek. Ők, amikor hallották a híreket, hogy kétségbeejtő helyzetben lévő családok, mint Afsar családja is, kóborolnak elveszetten és segítség nélkül Budapesten, úgy döntöttek, cselekedniük kell. Az ételekhez a hozzávalókat a budapesti piacokon az eladóktól adományként kapják, főzni pedig az aktivistáik az egyik fővárosi romkocsma konyháján tudnak.
©UNHCR/Andras D. Hajdu
©UNHCR/Andras D. Hajdu
©UNHCR/Andras D. Hajdu
„Egyszerűen nem ülhettünk ölbe tett kézzel, tétlenül nézve, hogy asszonyok és gyerekek szenvednek” – mondja Márta Judit, az egyik önkéntes. – „Meg szeretnénk mutatni, hogy segíteni cseppet sem nehéz.”
Már csak azért megéri, mondja Judit, mert hihetetlen jó érzés látni, mekkora boldogságot szerezhet egyik ember a másiknak pusztán azzal, ha a szükséges pillanatban megkínálja egy tál étellel. „Ezek az emberek sok mindenen mentek keresztül, jó néhányan meg is lepődnek, amikor azt látják, hogy segítünk nekik, és nem kérünk semmit cserébe” – teszi hozzá.
A Food not Bombs természetesen csupán az egyike annak a számtalan csoportnak, amelynek tagjai ma szerte az országban a menedékkérőknek segítenek.
Az emberek a Facebookon mindenfelé ennivalót, ivóvizet és ruhát gyűjtenek, Szegeden pedig a helyi lakosok étellel, takarókkal, játékokkal és más gyerekholmikkal, míg olykor egyszerűen a saját autójukon egy fuvarral segítik mindazokat, akik esténként a vasútállomáson rekednek, miután az aznapi utolsó vonat is elindult. A város önkormányzata szintén beszállt, a vasútállomás környékén ingyen wifi internetes hozzáférést biztosít, illetve mobil WC-ket és mosdókat is elhelyezett ott.
A jó szándéknak és a szolidaritásnak, a menekülteken való segíteni akarásnak ez a spontán felszínre törése sokakat meglepett, köztük alighanem magukat a hatóságokat is.
„Ma van hova hazamennem, és higgye el, sokkal jobb érzés úgy álomra hajtani a fejem, hogy napközben segítettem valakin.”
Az UNHCR a közelmúltban erőteljes aggodalmának adott hangot a miatt, hogy a magyar kormány veszélyforrásként igyekszik feltüntetni a menekülteket, egyúttal a Menekültek Világnapjára saját óriásplakát-kampányt indított, amelyen keresztül az ország lakói közelebbről megismerhetnek néhány, Magyarországon otthonra talált és az országért tenni kész menekülteket.
Miközben az éjszaka lassan leszáll a Rákóczi térre, a menedékkérők többsége befejezi a vacsoráját, és szedelődzködni kezd. Egyikük a 16 éves Tariq. Egyedül jött Afganisztánból, és attól fél, hogy egy nap majd vissza kell mennie. Ma éjjel Fóton alszik, az ottani Károlyi István Gyermekközpontban, ahol a magyar hatóságok a kísérő nélkül az országba érkező gyerekeket szállásolják el.
„Semmi mást nem akarok, csak egy biztonságos helyet, ahol ellehetek” – mondja csöndesen. – „Nem tudom, hogy ez ebben az országban lesz-e vagy valahol másutt, de már így is nagyon hálás vagyok a magyaroknak.”
Ákos, aki a mai vacsorát főzte, tudatában van annak, mekkora jelentősége lehet egy ilyen segítő szándékú akciónak. „Ha kitörne a háború, én is elmenekülnék” – jegyzi meg. – „A globális problémákat csak együttes erővel tudjuk megoldani.”
A barátja, Ádám pedig talán mindenki másnál jobban tudja, miről is szól az, amit csinálnak.
„Korábban hajléktalan voltam, és akkor én is ott álltam a sor másik oldalán” – ad bepillantást az élettörténetébe. – „Ma van hova hazamennem, és higgye el, sokkal jobb érzés úgy álomra hajtani a fejem, hogy napközben segítettem valakin.”
Linder Bálint, Budapest
Megosztás Facebookon Megosztás Twitteren
