Egy ukrán–szír pár Budapesten talált biztonságra, miután az életüket romokba döntötte a háború

Hatalmas megrázkódtatásként robbant be mindenki életébe az ukrajnai háború. Kátya egy magasan képzett szakember, akinek „jó élete” volt a hazájában, most viszont hirtelen azzal az érzéssel kell megismerkednie, mit jelent menekültnek lenni. A férje, Youssef már tisztában van ezzel. A mostani már a harmadik alkalom az életében, amikor arra kényszerült, hogy elmeneküljön az otthonából.

A pár most Budapesten él, és egy olyan, bizonytalansággal teli élet elé néznek, amilyet legrémesebb álmaikban sem kívántak volna két lányuknak, a 13 éves Dianának és a héthónapos Elinának.

Egy kávézóban találkozunk, nem messze attól az Airbnb-től, ahol most átmenetileg laknak. Közben Diana ügyel Elenára, így Kátyának jut egy kis ideje a beszélgetésre. „Sajnálom” – mondja –, „általában nagyon vendégszeretőek vagyunk, de most akkora otthon a felfordulás. Nagyon fáradtak is vagyunk, a kicsi pedig beteg.” A mellette ülő Youssef szó nélkül belekortyol a kávéjába.

Amikor arról kezdtek terjedni a hírek, hogy esetleg vegyi fegyvert vetnek be, azt mondtam, ennyi volt, kezdjünk csomagolni

Youssef 39 éves, és Kuvaitban született egy ott élő szíriai közösségbe. Csupán nyolcéves volt, amikor az Öböl-háború arra kényszerítette a családját, hogy Szíriába meneküljenek. Ott volt egy szép házuk Homs városában, egészen addig, amíg a közelben fel nem épült egy rakétabázis. Youssef 17 éves volt, amikor a család újra menekülni kényszerült, ezúttal Dubaiba.

Ami a most 35 éves Kátyát illeti, ő a nyugat-ukrajnai Ivano-Frankivszk városában nőtt föl. Kiváló tanuló volt, vállalatgazdaságtanból diplomázott a jónevű Olaj- és Gázipari Műszaki Egyetemen.

“Én azonban nem akartam otthon maradni, világot akartam látni. Meglehetősen jól beszéltem angolul, ez elég volt ahhoz, hogy kommunikálni tudjak az emberekkel, úgyhogy Dubaiba költöztem” – mondja Kátya.

Ott pincérnőként kapott állást. Mindezt azok után, hogy az interneten már korábban megismerkedett Youseffel, akivel egymásba szerettek.

„Amikor először találkoztunk személyesen, a létező legnagyobb virágcsokorral várt” – nevet Kátya. A pár 2009-ben házasodott össze Ukrajnában, majd további tíz évre még visszatértek Dubaiba.

Mindazok az évek, amikor folyton újra és újra menekülnünk kellett, olthatatlan vágyat ébresztettek bennem, hogy legyen egy stabil életem. Ezért is szerettem Ukrajnát

Két évvel ezelőtt, miközben már a második gyermeküket várták, Ukrajnába költöztek, hogy közel legyenek Kátya édesanyjához. Úgy gondolták, Ivano-Frankivszk egy megfelelő és biztonságos hely lesz, hogy felneveljék a lányaikat.

„Imádom a városomat” – mondja Kátya. – „Közel van a hegyekhez, közel van Lvivhez.”

Szabadúszó szövegírói munkáján túl tolmácsként is dolgozott az EBESZ választási megfigyelői mellett. Youssef számítástechnikai mérnök, ő otthonról dolgozott, bankoknak és más vállalatoknak fejlesztett szoftvereket.

„Jó életünk volt” – mondja Kátya –, „nem jártunk állandóan partikra, és nem is shoppingoltunk folyton, de egy normális életet éltünk, rendes ételeket ettünk, és még némi megtakarításunk is volt, amiből el tudtunk menni nyaralni.”

Mindez február 24-én megváltozott, aznap, amikor kitört a háború Ukrajnában. Ivano-Frankivszk repülőterét bombatalálatok érték, még ha maga a város egyelőre sértetlen is.

„A barátaink már régen útnak indultak, de mi nem akartuk elhagyni az otthonunkat” – mondja Kátya.

„Nem számítottunk a háborúra. Nem hittük el, hogy bekövetkezhet” – idézi fel Youssef. – „Ám amikor arról kezdtek terjedni a hírek, hogy esetleg vegyi fegyvert vetnek be, azt mondtam, ennyi volt, kezdjünk csomagolni.”

„Nem akartunk addig várni, amíg a helyzet még tovább romlik, nem akartunk úgy menekülni, hogy éppen csak a fehérneműnket dobáljuk be az utolsó pillanatban egy bőröndbe” – meséli Kátya. Így hát alaposabban végiggondolt módon indultak útnak, autóval jutottak el Záhonyig március 14-én, majd gyalog átkeltek a határon.

Magyarországon az UNHCR partner szervezete, a Katolikus Karitász nyújtott nekik a megérkezésükkor segítséget, majd egy önkéntes, Csongor vitte fel őket az autójával Budapestre. „Csongor volt a mi szuperhősünk” – mondja Kátya.

Ezekben a napokban Kátya ás Youssef sebesen élik fel a megtakarításaikat, Budapest belvárosában lévő Airbnb lakásukért olyan magas árat fizetnek, mintha csak turisták lennének. Ha végül Magyarországon maradnak, van rá esély, hogy áprilisban sikerül olcsóbb szállást találniuk.

Láttam, hogy mi történt a szüleimmel a korábbi háborúkban. Nem akartam, hogy ugyanez megtörténjen a gyerekeimmel

Nem tudják mit hoz a holnap, minden tervük lóg a levegőben. Még hosszú időbe beletelhet, amíg hazamehetnek.

„Persze, amilyen hamar csak lehet, vissza akarok térni Ukrajnába” – mondja Kátya. – „Szeretem a hazámat. Nyilván vannak hiányosságok, de még ezeket a hiányosságokat – például, hogy nincs elég szemetes Ivano-Frankivszk utcáin –, ezeket is mindig szerettem és szeretném most is.”

Youssef ugyanígy érez. „Mindazok az évek, amikor folyton újra és újra menekülnünk kellett, olthatatlan vágyat ébresztettek bennem, hogy legyen egy stabil életem. Ezért is szerettem Ukrajnát, mert azt éreztem, végre van egy állandó otthonom. Semmi sem utalt arra, hogy elűzhetnének az országból” – emlékszik vissza. Sőt, közel járt ahhoz, hogy megkapja az ukrán állampolgárságot.

E helyett a pár most a papírmunkával van elfoglalva, hogy biztosítsák, maradhatnak biztonságban Magyarországon. „Egész életemben soha nem voltam illegális státusban. Ha egyszer rátévedsz egy jogi senki földjére, attól kezdve nagyon nehéz kikeveredni onnan” – húzza alá Youssef.

„Ez az a valóság, amelyben ma élünk” – mondja rezignáltan Youssef. – „Láttam, hogy mi történt a szüleimmel a korábbi háborúkban. Nem akartam, hogy ugyanez megtörténjen a gyerekeimmel. Ám ma nem tehetünk egyebet, mint megpróbáljuk elérni, hogy a gyerekeink biztonságban legyenek, és figyeljük, merre mennek tovább a dolgok.”

Megosztás Facebookon Megosztás Twitteren