Hét évtizede emberi életek millióit védelmezik, mentik meg és teszik jobbá az ENSZ menekültügyi szervezetének munkatársai. Ám mennyivel nagyszerűbb lenne, véli Filippo Grandi főbiztos, ha senkinek sem kellene menekülnie…
Egy '56-os magyar menekült család 1958-ban az ausztriai szállásuk előtt © Szabo
December 14-én ünnepli az ENSZ Menekültügyi Főbiztossága fennállásának 70. évfordulóját. Egy olyan szervezet számára, amelynek három évvel a létrejötte után meg kellett volna szűnnie, igencsak ellentmondásos ez a születésnap, amelyet nem tudunk örömmel ünnepelni.
Miután a második világháborút követően megkezdődött a lerombolt világ újjáépítése, az UNHCR azt a feladatot kapta, hogy találjon otthont Európa menekültjeinek. Miután 1950. december 14-én megszületett, az UNHCR megbízatása határozott időre szólt és kifejezetten politikamentes volt, mintha a szervezet puszta létezése is azoknak a szenvedéseknek az emlékét idézte volna, amelyeket a világ a romokkal együtt el akart söpörni.
Az átalakuló nemzetközi rend azonban új konfliktusokat szült, amelyek újabb embereket kényszerítettek arra, hogy hátra hagyja az otthonát. Magyarországról 200 000 ember menekült Ausztriába, miután az 1956-os forradalmat a szovjet csapatok leverték. A rákövetkező évben Tunézia folyamodott az UNHCR-hez segítségért, amikoris a szomszédos Algériában zajló függetlenségi háború nyomán több tízezer ember indult útnak, hogy a határon túl keressen menedéket.
Ahogy teltek az évek, a szervezet küldetése egyre inkább kiszélesedett. A gyarmatosítás utáni időszakot a felszabadulásért folytatott harc, majd később a hatalom megragadásáért folyó küzdelem határozták meg, s az ezzel járó felfordulás több millió ember életére volt kihatással. Az UNHCR-t évről évre újabb és újabb kontinensekről kérték arra, hogy nyújtson segítséget az egyre nagyobb számban menekülésre kényszerülő embereknek Közép-Amerikától Afrikának a Szaharától délre fekvő régióján át Vietnamig és Kambodzsáig.
Tavaly immár kerek négy évtizede menekültek az emberek Afganisztánból. Jövőre pedig tíz éve lesz, hogy kitört a Szíriában azóta is dúló konfliktus. A sor még hosszan folytatható – számos nem kívánt évforduló áll előttünk, új konfliktus robban ki vagy újul ki ismét, miközben sok esetben még a múltbéli válságok pusztításai sem tűntek el. Az elmúlt hét évtizedben a béke korszakára felesküdött világ rendkívül hatékonynak bizonyult konfliktusok szításában, ám sokkal kevésbé azok megoldásában.
Az elmúlt hét évtizedben a béke korszakára felesküdött világ rendkívül hatékonynak bizonyult konfliktusok szításában, ám sokkal kevésbé azok megoldásában.
Következésképpen az UNHCR újra és újra azzal a feladattal szembesült, hogy tegyen meg minden tőle telhetőt az otthonuk elhagyására kényszerült, kiszolgáltatott helyzetben lévő emberek védelme érdekében. Ez sok esetben kompromisszumokkal járt. Általában nem vagyunk jelen “a tárgyalóasztalnál”, amikor nemzetek és emberek sorsáról döntenek. De rendületlenül ott vagyunk a terepen, és segítünk azokon, akiknek menekülniük kell, amikor a vitás helyzeteket végül nem sikerül orvosolni. Politikától mentes működésünkről maga az alapszabályzatunk rendelkezik. Ennek ellenére, mivelhogy rengeteg válságnál vagyunk jelen és számos válságra reagálunk, a munkánk gyakran igen összetett diplomáciai megoldásokat, kemény döntéseket és lehetetlen választásokat követel, miközben igyekszünk szüntelenül egyre több kiszolgáltatott emberhez eljutni véges erőforrásainkkal, amelyek egyszerűen nem tudnak lépést tartani a növekvő igényekkel.
Az UNHCR egykori és jelenlegi munkatársai rendkívül büszkék azokra az eredményekre, amelyeket elértek, és azokra az emberi életekre, amelyeket oltalmaztak, megváltoztattak és megmentettek. Ahogyan büszkeséggel tölti el őket a szembenézés az új kihívásokkal, mint például az éghajlatváltozás hatásaival vagy napjainkban a koronavírus-világjárvánnyal – egy sor olyan tényezővel, amelyek csak még inkább felerősítik azokat az amúgyis fájdalmas problémákat, amelyekkel az otthonukból elűzött emberek szembesülnek.
Ugyanakkor a munkatársaink azt kívánják, bárcsak ne lenne szükség a munkájukra. Ha a háborúzó felek tűzszünetet kötnének, ha az otthonukat elhagyni kényszerült emberek biztonságban hazatérhetnének, ha a kormányok osztoznának az áttelepítés felelősségében, és ha az államok eleget tennének azoknak kötelezettségeiknek, amelyek a nemzetközi jog részét képező menedékjogból és a non-refoulement elvéből fakadnak – vagyis annak tilalmából, hogy visszaküldjenek valakit oda, ahol az élete veszélyben volt –, akkor nekünk az UNHCR-nél jóval kevesebb dolog miatt kellene aggódnunk.
S igen, a fentiek érdekében az elmúlt hetven évben újra és újra szót emeltünk.
Jómagam 1994-ben tagja voltam az UNHCR válságkezelő csapatának a ma Kongói Demokratikus Köztársaság néven ismert akkori Zairéban. Mindössze négy nap alatt egymillió ember lépte át a határt Ruandából, hogy elmeneküljön az ott zajló mészárlások elől, ám pont egy kolerajárvány kellős közepébe érkeztek, amely emberek tízezreinek az életét követelte. A munkatársaim, akik az emberi élet védelmére esküdtek fel, e helyett sírokat ástak. Az ember gondolhat a megmentett életekre, vagy felidézhet egy-egy olyan pillanatot, amikor az erőfeszítéseink nyomán egy menekült életében a kétségbeesés helyét átvette a remény. De sosem tudjuk kiverni a fejünkből azokat az életeket, amelyeket nem tudtunk megmenteni.
Az UNHCR fennállásának 70. évfordulóján a következő kihívást intézem a nemzetközi közösség tagjaihoz: szüntessék meg a munkahelyemet.
Közel egy évvel ezelőtt az összes menekült, belső menekült, menedékkérő és állampolgárság nélkül élő hontalan száma elérte a világ népességének az 1 százalékát. Vajon mekkora hányad less az, amit végre elfogadhatatlannak tartunk majd – 2 százalék, 5 százalék vagy annál is több? Hány embernek kell átélnie azta a veszteséget és emberhez méltatlan megaláztatást, amellyel az jár, amikor valakit elűznek az otthonából, mielőtt a politikai vezetők végre tesznek azért, hogy megszüntessék a menekülés okait.
Úgyhogy az UNHCR fennállásának 70. évfordulóján a következő kihívást intézem a nemzetközi közösség tagjaihoz: szüntessék meg a munkahelyemet. Tűzzék ki célul azt, hogy felépítsenek egy olyan világot, ahol nincs többé szükség az ENSZ menekültügyi szervezetére, mert egyetlen ember sem kényszerül elmenekülni az otthonából. Ne értsenek félre: a jelen helyzetben a munkánk elengedhetetlen, viszont a világ paradox módon jobb hely lenne, ha nem léteznénk. Ha a szervezetnek még sok születésnapját kell megünnepelnünk, az csak egyet jelenthet, mégpedig azt, hogy a nemzetközi közösség kudarcot vallott.
Ám ha akár csak féltucat országban sikerülne felszámolni azokat az okokat, amelyek tömegeket űztek el az otthonukból, menekültek és belső menekültek milliói térhetnének haza. Ez egy nagyon jó kezdet lenne – és olyasvalami, amit végre mindannyiunknak lenne okunk ünnepelni.
Megosztás Facebookon Megosztás Twitteren
